A tangóról általában…

canyengue-nuevo

Az argentin tangó egy eredetileg Argentínából és Uruguayból származó, a XX. század első évtizedeiben kialakult társastánc és zenei műfaj. Kezdetben a munkásosztály és a bordélyok világának tánca volt, de az 1910-es években az európai arisztokrácia felkarolta, és ezzel „rehabilitálta” a tangót, Carlos Gardelnek köszönhetően pedig igazi divathullámmá vált. Ezt az időszakot hosszabb szünet követte, majd 1983-tól került a tangó ismét a táncolni vágyó közönség fókuszába.

Népszerűségét többek között annak köszönheti, hogy „egyenjogúságtól” hangos világunkban a férfi női szerepek reneszánszát engedi meg. A férfiak férfiak, a nők pedig minden egyéb igyekezetük ellenére elsősorban nők szeretnének lenni, és ezt az argentin tangóban, a milongákon (argentin tangó táncestek) megtehetik.

Az argentin tangónak különböző területeken és korszakokban sokféle stílusa alakult ki a helyi társadalmi szokások és kultúra függvényében. Fontos szerepet játszott az egyes stílusok kialakulásában a nemek közötti viszony társadalmi megítélése (szabad-e a férfinak egy idegen nővel közeli tartásban táncolnia a nő férje/apja/testvérei szeme láttára? kötelező-e a táncban a férfi vezet – nő követ viszonyt folyamatosan fenntartani?), de olyan tényezők is befolyásolták, mint a táncklubok telítettsége, vagy az öltözködési stílusok. A tánc Argentínában és Uruguayban “született”, de az évtizedek során számos hatás érte Európából és Észak-Amerikából is. Ennek következtében manapság néha zavar és átfedés van a táncolt stílusok között, ráadásul az argentin tangó népszerűbbé válásával egyre újabb fúziók jönnek létre.

Formáját tekintve a tangó eredetileg együttes séta a partnerrel a zenére, így nagyon fontos része a zeneiség (a zene energiájának, érzéseinek megfelelő tánc). A láb általában (díszítéseket és bonyolultabb lépéseket kivéve) érinti a parkettet, vagy nagyon közel van hozzá, a térd és boka pedig könnyedén összezár, amikor a szabadon levő láb elhalad a másik mellett.

Az argentin tangó erősen improvizatív jellegű tánc. Nincs alaplépése, bár az évtizedek során a tánctanárok számos lépéskombinációt rögzítettek, hogy a tanulást elősegítsék. A férfi minden egyes lépésnél rögtönöz, a nő pedig nem tudhatja, mi lesz a következő lépése. Biztos pont az, hogy a nő általában minden lépésnél áthelyezi a testsúlyt egyik lábáról a másikra, és ritkán helyezi a testsúlyát egyszerre mindkét lábára. Az argentin tangó szinte egyedülálló a társastáncok között abban, hogy nincsenek benne előre megszabott (és így a nő által kiszámítható) lépésminták: a szigorú szabályokról alkotott elképzelések helyett egy folymatos, nonverbális “pár-beszédre” van szükség férfi és nő között a tánc minden pillanatában. Ennek a kommunikációnak fontos jellemzője, hogy a pár egyik tagja (általában a férfi) vezet, a másik pedig követ.

Egy tangó zenekarban (“Orquesta Típica”) körülbelül tíz hangszer hallható: zongora, nagybőgő, 3-4 bandoneón (kifejezetten az argentin tangóban használt hangszer), 4 hegedű, néha egy cselló vagy gitár. Sok aranykorbeli zenekarban énekes is volt. A ritmust felválta vihetik a vonósok, a zongora vagy a bandonenón.

Formailag három nagy csoportra oszhatóak a tangó ma játszott zenéi: tangó, milonga és vals (keringő). A tangó lehet 2/4-es, 4/4-es, 4/8-os ütemű, a milonga 2/4-es, jellegzetes lüktetésű, a vals pedig 3/4-es ütemű. A milongák és valsok hangulata (és szövege, ha van) általában vidámabb, boldogabb érzéseket tükröz, mint a tangóké. Bár az argentin tangót hagyományosan a fenti zenékre táncolják, az 1990-es évektől kezdődően egy újabb generáció elkezdett különböző fúziós zenékre is táncolni. Ezek számos módon feloszthatóak, az egyik lehetséges besorolás két nagy csoportra, a fúziós tangó (vagy neotangó) és az alternatív tangózene stílusra felosztani őket. Az előbbiek közül a legismertebbek Libedinsky, Gotan Project, Otros Aires és a Bajofondo Tango Club – ezek a zenészek a hagyományos tangó elemeit és hangszereit ötvözik elektronikus zenével, jazz-zel és egyéb stílusokkal. Az utóbbi, úgynevezett “alternatív” zenék egyéb stílusú számok (népzene, világzene, klezmer, pop, rock) melyekre ritmusuknak, hangulatuknak, dallamviláguknak köszönhetően lehetséges az argentin tangó lépéseit is táncolni.

A tangó aranykorában élőzenére táncoltak a milongákon; egy este általában egy zenekar lépett fel egy szórakozóhelyen, és játszott tangót, valsot, milongát énekessel vagy anélkül. A lemezre, később kazettára, CD-re, vagy mp3 formában rögzített zene elterjedésével azonban kialakult egy rendszer, ami változatosabbá, ugyanakkor kiszámíthatóbbá tette a zenét: a dj-k elkezdtek a következő sorrendben játszani: 4 tangó, 4 tangó egy másik zenekartól, 3-4 vals, 4 tangó egy újabb zenekartól, 4 tangó egy másik zenekartól, 3-4 milonga stb. Ezt a rendszert ma sok helyen nem követik, és a tangókhoz képest viszonylag több milongát, valsot, esetleg neo- vagy alternatív tangókat játszanak.

Milongákon ma főleg a szalon és a nuevo stílusban táncolnak, de továbbfejlődve reneszánszát éli a milonguero stílus is, melyet egyes táncosok bonyolultabb figurákkal egészítenek ki. Az egyes stílusokat tanító tanárok között gyakran van eltérés egy-egy stíluselem megítélésében, tanításában és használatában, így például a tango nuevo lejjebb megnevezett képviselői mind felismerhetően egyéni stílussal rendelkeznek, bár egyazon irányzathoz tartoznak.

  • Tango canyengue – Az 1920-as évek végéig volt népszerű. Az akkori divat szerinti hosszú, szűk ruhák korlátozták a táncosok mozgását, így a táncot rövid, egyszerű lépések, hajtott térddel való táncolás és közeli tartás jellemzik.
  • Tango orillero – Ez a stílus Buenos Aires külvárosaiban alakult ki, ahol több hely volt a parketten, mint a városközpont népszerű klubjaiban. A táncosok felegyenesedve, gyors lábmozdulatokkal, néha díszítő rúgásokkal vagy apró ugrásokkal táncolták.
  • Szalon tangó (tango de salón) – A tangó aranykorának (1930-as évektől az 1950-es évekig) legnépszerűbb stílusa. Ebben a korszakban a milongákat hatalmas tánctermekben tartották. A stílust lassú, kiszámított, folyékonyan végrehajtott mozdulatok jellemzik, a hangsúly a pontosságon, a zeneiségen, az elegáns mozgáson van. Közeli, de rugalmas tartásban táncolják, mely teret ad a különböző figuráknak. Legfontosabb eleme a séta; a pár gyakran a tánc 2/3 részét is sétával tölti ki. Az 1950-es években a Rock and Roll feltörésével és a tangó hanyatlásával a stílus népszerűsége is csökkent, és a nagy táncterekből a kisebb éttermekbe és szórakozóhelyekre szorult tangósok inkább a milonguero (vagy apilado, confiteria) stílusban táncoltak. Az 1980-as években, az argentin diktatúra végével a tangó is kezdett népszerűvé válni, és a szalon tangót azóta ismét egyre többen táncolják. Egyszerűsített, kevesebb figurát használó, kisebb helyigényű stílusa “tango liso” vagy “Villa Urquiza” néven is ismert.
  • Estilo milonguero / apilado / confiteria – A milonguero vagy apilado (döntött, támaszkodó) stílusban a pár közeli tartásban táncol, a partnerek egymás felé dőlnek, a testsúly nagyrészt a lábfej elülső részén, a lábujjak mögötti párnán van. A stílus az 1940-es és 50-es években keletkezett, amikor gyakran nagy tömeg volt a parketten, és nem volt hely bonyolultabb lépésekre. Ebben a stílusban is lehetséges számos figurát táncolni, bár hagyományosan nem ez volt rá jellemző.
  • Tango nuevo – Az 1990-es években, Buenos Airesben fejlesztette ki egy tangótáncosokból álló csoport Gustavo Naveira, Fabián Salas és Mariano (“Chicho”) Frúmboli vezetésével. A táncot fizikai és geometriai alapjaira lebontva a csoport létrehozott egy rendszert, amivel a kör- vagy egyenes vonalon mozgó pár számára lehetséges összes lépés elemezhető. A nuevo név tánc- és tanítási stílust is jelöl. Tanításban a tánc szerkezetének, a táncpartnerek térbeli viszonyának, az adott helyzetben lehetséges lépéskombinációknak az elemzésésére fektetett hangsúly jellemzi, táncban pedig irányváltoztatások, dinamikus mozdulatok, látványos elemek jellemzik. Gyakran összekeverik a színpadi vagy show tangóval, mivel számos előadó átvett elemeket ebből a stílusból.
  • Tango escenario (show/ színpadi tangó) – Színházi, látványos, koreografált, gyakran drámai stílus. Lépései az argentin tangó lépésein alapulnak, de a színpad követelményei miatt az előadók kiegészítették díszítésekkel valamint szóló és akrobatikus mozdulatokkal. Mivel minden lépés koreografált, egy adott tánc csak a megfelelő zenére táncolható.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.